Családregények.

                    Előszó  
Hazánk, a Magyar Népköztársaság / ez volt a hivatalos elnevezés/ a szocialista országok között a „legvidámabb barakk". Így neveztek minket a többiek, leginkább is a kelet németek, akik nyaranta nagy számban üdültek a Balatonnál.  Kelet Németország a II. Világháború után ketté osztott Németország Szovjetunió által megszállt szocialista rendszert építő része volt. N.D.K. Német Demokratikus Köztársaság vagy más néven D.D.R. Deutsche Demokratischen Republic,  a szocialista blokkon belül fejlett iparral rendelkezett. Az 1967-ben megkötött államközi egyezmény keretében 1983-ig, becslések szerint mintegy 30-50000 fiatal dolgozott az NDK-ban 3 éves „kiszes” szerződéssel.  / KISZ= Kommunista Ifjúsági Szövetség/. Ezenkívül különböző vállalatok munkásainak volt lehetősége leginkább szerelési területeken építeni a kelet német ipart. Néhányan ezek közül, a Gyár és Gépszerelő Vállalat, a KIPSZER, Bányagépgyártó Vállalat.   GY.G.V. dolgozói, főleg lakatosok, csőszerelők, hegesztők hőerőművekben revíziós munkákon, majd később a lubmini atomerőmű szerelésén dolgozva előképzettséget szereztek a nálunk is tervezett Paksi beruházásban való részvételre. Ezt a tevékenységet elismerték a német szakemberek is. Pl. jómagam az ő javaslatuk alapján lettem kiváló dolgozó. Nagyon jó munkatársi kapcsolatok és barátságok szövődtek. A németek igazán szerették a magyarokat, szemben a lengyelekkel, akiket nem. Nekünk viszont a lengyelekkel is nagyon jó kapcsolatunk volt. Ők azonnal testvérként tekintettek ránk a két nép történelmében kialakult viszonyunk miatt.  

A német lányoknál is közkedveltek voltak a magyar fiúk. Ezek a kapcsolatok gyakran  házassággal végződtek. 

A másik Németország B.R.D. Bundes Republic Deutschland  Német Szövetségi Köztársaság N.SZ.K. volt, és a nyugati kapitalista tömbhöz tartozott. A GY.G.V. -nek ott is voltak kirendeltségei, és mintegy 100 fővel dolgozott Nyugat Németországban. A két Németország kialakítása sok családot és rokonságot szakított szét. Ez a megosztottság a Berlini Fal megépítésével tovább fokozódott. Némi enyhülést, és találkozási lehetőséget hozott a Magyar Népköztársaság. Leginkább a Balatonnál tudtak találkozni a kelet német és nyugat német rokonok. Nálunk az 1956-os Forradalmat követő kemény diktatúrát felváltotta egy puhább politikai elnyomás, egy kicsit szabadabb rendszer. Az úgynevezett emberarcú szocializmus. Miből is állt ez a szabadság az egyén szempontjából.  

A szocialista táboron belül könnyű volt az utazás, és még talán a III. Világ országaihoz tartozó Jugoszlávia esetében is így volt. A nyugati úgy nevezett kapitalista tömbbe 5 évente nyílt lehetőség látogatást tenni az 50$ -   költségkeret felhasználásával, ami akkor biztosított volt. Autót is lehetett vásárolni 5-7 év várakozási idővel az ár előre történő befizetésével. Természetesen csak keleti gyártmányú kocsik jöhettek szóba. A legnépszerűbb az olcsó kelet német Trabant és Wartburg volt.  

ehetőség volt csehszlovák Skodát és a szovjet Moszkvicsot később pedig Zsigulit venni.  

Jugoszlávia nagyon népszerű volt vásárlási turizmus szempontjából.   

Náluk elérhetők voltak az amerikai farmer- nadrágok, amik akkor jöttek divatba. A Lewis Straus és Lee voltak a legkedveltebb márkák. 

Mindezeket egy kis helyzetelemzési szándékkal írom le, így elől járóban. Én 1970 és 1973 között közel 3 évig dolgoztam az NDK-ban a Gyár és Gépszerelő Vállalatnál lakatosként kiküldetésben. Mint vendégmunkás a saját élményeimet, és tapasztalataimat vetettem papírra ebben a könyvben. Kölcsön vettem kollégáktól hallott történeteket is. Természetesen nem kezelendő minden tényként. A könyvben fantáziám csapongása is benne van. 

Milyen sikerrel tudtam ezt elvégezni, döntse el az Olvasó! 

                           Szerző                

                     Kiküldetés 

 
Gyönyörű szeptemberi nap volt, amikor az NDK- útra készülődtem. Váratlanul ért ez a lehetőség. Alig néhány hónapja  dolgoztam a GY.G.V. Leninvárosban  /mai Tiszaújváros/ az Olefin II. szerelésében résztvevő kirendeltségen lakatosként, majd előkészítő technikusként. A szerelésvezető a váci gépipari technikumban néhány évvel előttem végzett, amint odakerültem, azonnal a szárnyai alá vett. A munkaterületről maga mellé helyezett a műhelybe előkészítő technikusnak. Kirendeltségünk a szerelési munkák mellett az Almásfüzitői Timföldgyár berendezéseit gyártotta le. Hatalmas állványokat lépcsőket. A zagykeverő 30m hosszúságú hídját is mi készítettük el, részekre bontva, hogy a vasúti szállításra alkalmas legyen. A gyártó csarnokunkhoz tartozott egy hegesztő műhely ahol az ország minden részén működő kirendeltségekről érkeztek hegesztők minősítéseket szerezni. Mivel én munkavédelmi előadói képesítéssel is rendelkeztem, a szerelésvezető rám bízta a munkavédelmi oktatások megtartását. Ez a dolog nagyon tetszett nekem, és a vezetőség megelégedésére végeztem. Lehet, hogy ezért kaptam lehetőséget a külföldi kiküldetésre. Ez rendkívüli esetnek számított, hogy valaki néhány cégnél töltött hónap után részesül ebben a jutalomban. A kiküldetés ugyanis nagy megtiszteltetés volt. A dolgozók többsége évek hosszú  jó munkája eredményeként jutott ilyen lehetőséghez. A vállalatnak az NDK-ban kb 4-500 munkása dolgozott folyamatos váltásokban. Előre nem volt meghatározva, hogy ki mennyi ideig lehet külföldön. Sokan éveket töltöttek kiküldetésben, de néhány renitens esetében pár hét után megszűnt ez a lehetőség. Minden az alkalmazkodó képességen, és a munkavégzés minőségén múlott. Az értékelést egyénenként a kirendeltség vezetősége és a német vezetés végezte. A vállalatnál a belépést követően mindenki egy törzsszámot kapott.  Minél alacsonyabb volt ez a szám, annál régebben volt a dolgozó a cég alkalmazottja. Az én törzsszámom 13720 volt, míg a velem utazóké 6 és 8000 között változott. Ez mutatta igazán, hogy ki mióta van a vállalatnál. Az én magas számom persze beszédtéma lett a többiek között. Mindenki valami nagy protektort vélt mögöttem a vállalat vezetésében. Arra nem gondolt senki, hogy én néhány hónap kiváló munkám alapján kaptam ezt a lehetőséget. Miután előkerestem a jó öreg vulkánfíber bőröndömet, amit még sok évvel azelőtt kollégista koromban is használtam, pakolni kezdtem. A legszükségesebbeket szándékoztam vinni, mivel az elbeszélésekből tudtam, hogy az N.D.K. – ban mindent olcsóbban és jobb minőségben megkaphatok. A legmárkásabb cuccom egy Lewis farmernadrág volt. Ezt a darabot még a katonaságtól történt leszerelésem után vettem 600Ft-ért.  

Ez 1966 nyarán történt. Egy ismerős USA-ból kapott csomagjából került elő. Nagy értéket képviselt akkor, mivel a fizetésem 1300Ft volt havonta. 

A nadrágot szokás szerint beavattam. Ez úgy történt, hogy felvettem a nacit, majd beleültem egy vízzel teli mosóteknőbe, és hagytam hogy teljesen átázzon. Az anyag rátapadt az ember alakjára. Úgy kellett megszáradnia. Így vált egyedivé. Jellemző a nadrág erős anyagjára, hogy kb. 7 évig hordtam utána, mire több helyen elszakadt. 

Volt néhány márkásabb pólóm, és egy dzsekim. Ez a kabát nagyon emlékezetes, mert legjobb barátomtól a Jakectól kaptam. Ő tengerészként az egyik útjáról hozta. Beirutban vásárolta. Amerikai tengerészgyalogos anorák volt. Mindkét oldalon hordható fajta, kapucnival. Egyik oldala zöld fekete terepmintákkal, a másik sima fekete steppelt és vastagon bélelt. Télikabátnak is kiváló. 

Fontos tételként szerepelt a két kötetes német nyelvkönyv, és egy szótár. 

 Az általánosban és a technikumban is oroszt tanultam. Miután értesültem a németországi kiküldetésről, kezdtem el a németet. Elégedett voltam magammal.  

 Jól haladtam, ahhoz képest, hogy nem volt segítségem. 

 Egyedül birkóztam meg minden kiejtési nehézséggel. Arra gondoltam, hogy az életben kiderül mit tanultam meg jól, és mit rosszul. 

Úgy tűnt nekem, hogy elég könnyű a német- nyelv. Majd meglátjuk. Mindig, mindent könnyen megtanultam. Az általános iskolát is kitűnő eredménnyel végeztem. Annak ellenére nevelőapám mindenáron ipariskolába akart küldeni, hogy mielőbb dolgozni menjek, és pénzt keressek. Anyám és a tanáraim nagy rábeszélésére egyezett bele, hogy gépipari technikumban tanuljak tovább. Szerettem volna egyetemre menni, de az már sok volt neki. Teljesen elzárkózott, mert az újabb 5 évet jelentett volna, amikor nem én segítem őket, hanem nekik kell támogatni engem.  

A repülőtiszti főiskolai felvételi kérelmemet sem voltak hajlandók aláírni. Pedig ott egy fillérjükbe sem kerültem volna. Az volt a szempont hogy mielőbb pénzt keressek. Az N.D.K. -ba utazó mintegy 25-30 fő a Keleti pályaudvar indulási oldalán gyülekezett délután 2 óra körüli időpontban. Emlékezetem szerint az első vágányról fél négykor induló Pannónia expresszre szóltak a jegyek. Mivel ilyen nagy létszámú csoportról volt szó sima II. osztályra kényszerültünk. Egyébként, szabadságra utazás és vissza út esetén néhány fő esetében mindig hálókocsijegyet biztosított a vállalat. Nagy örömömre szolgált amikor a csoportban észrevettem Gábort, aki velem dolgozott Leninvárosban. Ő is előkészítő technikus volt a kirendeltségen. Nagyon egy fura srác volt. Sokat adott magára. Szőke aprófürtös haját képes volt szinte szálanként igazgatni, hogy tökéletes legyen a frizurája.  

Sőt, saját maga nyírta a haját. 

 A nagy közös fürdőteremben zuhanyozás után nem használt törölközőt, hanem megvárta amíg teljesen megszárad a bőre. Ennek hasznosságát később magam is beláttam. Jó módszer a lapostetű elleni védekezéshez.  

 Örömmel üdvözöltük egymást, és döntöttünk, hogy egy korsó sör erejéig meglátogatunk egy közeli kocsmát. Szóba jöhetett a Gödör, ami a Keleti érkezési oldalánál a Kerepesi út túloldalán volt. Nevét onnan kapta, hogy pince helységben, lépcsősor alján volt maga a kocsma. A másik lehetőség az indulási oldalon a Thököli út túloldalán a Fehér Ökör vendéglő, amely kocsma résszel is rendelkezett. Javasoltam, hogy ide menjünk, mert jobb helynek tartottam a Gödörnél. Gyorsan döntöttünk, és átmenve a Thököli úton, a gyér gyalogos forgalomban kerülgetve a lassan sétálókat érkeztünk a nem túl jóhírű étteremhez. A csapóajtón belépve, szemben az elhúzott vastag kopott zöld posztó mögött az éttermi rész asztalai látszottak. Baloldalt nyílt a söntés.  

Bent baloldalon az ablakok előtt könyöklő pultok álltak, néhány bizonyára törzsvendég támaszkodott rajtuk, többnyire sörös kriglikkel. Jobboldalon az ajtó mellett egy termetes vöröshajú nő ült a pénztárgép mögött. Blokkot adott a rendelt italra. Mellette húzódott végig a söntés pultja. 

 A pult mögött egy magas, izmos karú fiatalember a csapos állt. Váltogatva a korsókat csapolta a sört, hogy a megfelelő sör és hab arányt beállítsa. Fel sem nézve mint egy gép szolgálta ki a vendégeket. A kapott blokkot a mögötte lévő polcból kiálló szögre tűzte, gondolom azzal számoltak el záróra után a gebinesnek. Ez már a puha diktatúra időszaka volt / a mai történészek nevezik így a kort/. Az 1968-ban meghirdetett új gazdasági mechanizmus valamiféle piacgazdaság irányába mutató jeleket mutatott a szocialista tervgazdálkodáson belül. Üzleteket, falatozókat, kisebb éttermeket lehetett szerződésbe / gebinbe/ kivenni és üzemeltetni. 

Gábor a pénztárhoz ment, míg én egy üres könyöklő mögött megálltam. Ebben a koradélutáni időpontban nem sok vendég volt. A néhány törzsvendég téb-lábolt félig üres söröskorsójával, egyik lábáról a másikra billegve.  

 Üres, bódult tekintettel bámultak a semmibe. Mások beszélgettek.  

Barátom hamarosan két habos korsó sört állított elém. Az üveg kívül homályos színe mutatta, hogy az ital kellemesen hideg lesz. 

- Zum Wohl! - emeltem meg a korsót, mutatva csekély német tudásomat. 

- Proszit! - mosolyodott el Gábor, szintén szájához emelve az italt. 

-  Gyakorolnunk kell a németet! - mondtam, miután jó nagyot húztam a sörből. Nem csalódtam, ahogy torkomat érte a kellemesen hideg árpalé. 

- Ez finom.- állapítottam meg. 

- Pilseni! -  közölte a tényt Gábor. 

- Sokkal jobb mint a kőbányai világos. - helyeseltem. Nálunk a faluban általában kőbányai volt a krimókban, az is leginkább langyos, és néha még szénsavval is kevéssé habosított. -Olyan mint a lóhúgy- szoktuk mondani. Kézilabda edzés után az is jól esett, pótolni a folyadék veszteséget. Éppen erre gondoltam, a hideg sört kortyolgatva, amikor egy kellemetlen közjáték történt. Kicsit kapatos hapsi oldalgott a könyöklőnkhöz, és megfogva Gábor karját, így szólt hozzá. 

- Mi az szőke hercegem, már észre sem veszed régi barátodat? 

Gábor a meglepetéstől egy pillanatra lemerevedett. Lelökve magáról az idegen kezét, ingerülten csattant fel. 

-Mi a francról beszélsz hapsikám? Most látlak életemben először. Jobb kézfejével idegesen hessegette le karjáról az ipse érintését. Az arcán megvető undor suhant át. 

- No ne játszd meg magad! - így az ürge. 

- Most már szálljon le rólam! Mondtam, nem ismerem magát. - emelte fel a hangját Gábor. 

A pali továbbra is ott billegett a barátom előtt. Hangos szóváltásukra a pult mögül elő ballagott a csapos, nedves kezét kötényébe törölgetve. 

 - Állítsd le magad Pista! Menj vissza szépen a sörödhöz, és hagyd békén a srácokat. - kis lökdöső mozdulatokkal eltuszkolta a palit a könyöklőnktől. Visszaterelte a sajátjához, ahonnan két ivócimborája bámult értetlen pofával ránk. 

- Ne haragudjatok fiúk! Ez a Pista ilyen ha már csak egy sört is megivott.- közben visszasétált a pult mögé. 

- Köszönjük a segítségét! - mondta Gábor már a pultos hátának intézve a szavakat.  

- Nem tesz semmit.- csak úgy a válla fölött válaszolt. 

- Lépjünk le gyorsan! - mondtam Gábornak. - Nem lenne jó valamibe belekeveredni. Főleg nem, hogy esetleg a rendőrséget kihívja valaki. 

- Tűnjünk el ! - én is azt javaslom. Vélekedett barátom, és dühös pillantásokat vetett a másik könyöklőnél imbolygó alak felé. 

-  Legszívesebben belenyomtam volna egyet a pofájába. Alig bírtam türtőztetni magam. 

 Lehörpintettük a maradék sörünket, és elindultunk kifelé. 

 Köszönésként még bólintottunk a csaposnak, aki felnézett egy pillanatra. Biccentett a fejével majd folytatta a munkáját. 

- Ezt a hülye szituációt, és pont ezen a fontos napon. - mondtam Gábornak, miközben átmentünk a Keletihez. 

- Egy rendőrségi szar valóban nem hiányzott volna.- jegyezte meg a barátom. 

Csatlakoztunk a többiekhez, és felszálltunk az éppen akkor beálló Pannónia expresszre. Elhelyezkedtünk, és hamarosan kezdetét vette, a számomra közel 3 évig tartó németországi kiküldetés. A több mint egy napos utazás alatt semmi különös nem történt. Kókladoztunk a fülkékben, és néha meglátogattuk a büfékocsit egy-egy sör erejéig szomjunkat csillapítani. Lipcsébe érkezés után, még közel órányi út várt ránk a lakóhelyünkig. 

 Itt ketté osztották a csoportunkat. Mi Gábor barátommal maradtunk, a többeknek pedig egy másik hőerőműhöz közeli faluba kellett utazni.