Családregények.

                                FIGYELEM!

 Érdeklődésedet a "Gyermekkori csodák" című könyvem iránt a budai48@gmail.com email címen várom.

                                                   Budai József

Részletek a "Gyermekkori csodák" című kötetemből. 

                               Kezdeti csoda

  A nap is szebben ragyogott az égen, mikor születtem. Júliusi kánikula volt, délután fél négy. Születésemkor anyámnak, és nekem is az volt a szerencsénk, hogy a faluban a háború ellenére odahaza volt Pataki doktor. Az orvos történetesen sebész volt, és engem a 4kiló nyolcvan dekámmal képes volt világra segíteni. Mivel burokban születtem, az ő szakértelme mentette meg az életemet. Bábaasszony akkor nem praktizált nálunk. Az utolsó apám nővére volt, néhány évvel azelőtt meghalt tüdőbajban. Apám, aki önálló iparral rendelkező hentes és mészárosként dolgozott, születésem után hat héttel, Sas behívóval került ki a frontra, és néhány hónap múlva nyoma veszett, mint sok tízezer magyarnak, a távoli Oroszországban. -Még írta anyám levélére válaszolva, hogy megkapta a rólam és anyámról készült fényképet. Azután már nem érkezett több levelezőlap tőle. -Anyám 19 évesen már özvegyasszony volt egy gyerekkel. A mi vidékünkön azt mondják, „ tehén egy borjúval”. Ez a kifejezés igazából csak az özvegyek férjhez menési esélyeit mutatta.

A háború a mi kicsi Nógrád megyei falunkat is elérte. A közeli Hatvan város miatt a németek szálláshelye volt a házakban, így nem volt ritka a bombázás sem. Engem mint pólyás babát, egy ruha kosárban tartottak, minden eshetőségre készen. Ha az orosz bombázógépek közeledtek, akkor anyám és a nagyapám rohant velem egy közeli pincébe. Az egyik alkalommal azonban olyan váratlanul jött a légitámadás, hogy nem volt érkezésük velem elmenekülni. -A nagyapám egy német katonával valahol kint volt az utcán, mikor váratlanul egy orosz gép bukkant fel. A német a nagyapámat magával rántva a ház sarkában lévő árokba vetődött.  Látták az orosz pilótát amint gépével alábukva géppuskatüzet nyitott rájuk. A lövedékek fölöttük a ház falába csapódtak. Nem esett bántódásuk. Egyikük sem sérült meg. A kioldott bomba a szemben lévő még épülőfélben lévő ház udvarára esett. A robbanás a ház egyik sarkát is ledöntötte. A légnyomás nagyapámék házán az utcára néző ablakok üvegeit betörte. Az alázáporozó szilánkok teljes mennyiségükkel az ablak alatt a ruhakosárra hullottak. Engem teljesen beborítottak. Betemették az arcomat, miközben én békésen aludtam. A rémülettől a berohanó anyám elájult, mikor látta, hogy a sok üvegcserép teljesen betakar.  -Nagyapám , anyám sikoltására az árokból és a német katona alól kikecmeregve szinte viszahőkölt a  látványtól a szobába érkezve. Hirtelen nem tudta mihez is kezdjen. Egyfelől anyám ájultan feküdt a földön, másfelől engem nem is látott az üvegcserepek alatt. Megtorpanásából felocsúdva, először hozzám rohant, és kezdte leszedni az üvegdarabokat rólam, miközben én továbbra is békésen aludtam.

Arcomat felfedve az üvegtörmelék alól, az aggodalomtól megkönnyebbülten látta, hogy teljesen sértetlen vagyok. Az egész család isteni csodának tartotta, hogy a légnyomástól ezer darabra tört és az 1 m magasból aláhuló üvegdarabok még egy karcolást sem ejtettek rajtam pedig teljesen beborították a ruhakosarat és benne engem.

Terka mama

Terka mama nagyapám második felesége volt. Az első nem sokkal azután halt meg, hogy megszülte a hatodik gyermeket, aki mint a legfiatalabb, az édesanyám volt. Talán ezért, vagy másért, de papám kedvence volt, és ez a szeretet velem szemben is mindig megnyilvánult, kitűntetően a többi unokájával szemben. Ezt a megkülönböztetést mindig is éreztem. Fakadt ez abból is, hogy mi anyámmal a közelében voltunk. Először egy udvarban is laktunk. Nagyapámék háza egy nagy L alakú sarok ház volt, amelyik oldalával belesímult a Deák Ferenc utcába ami a cigány partra vezetett, ahol akkoriban a romák elég nyomorúságos viskókban éltek. Ne feledjük, ez a második világháború után volt. Az utca frontra két nagy szoba nézett két - két ablakával. A ház előtt egy műkőből készült Krisztuska állt. Ez az utca a Rákóczi út, a falu főutcájából vezetett az Almavölgynek nevezett határ részre, amely az Ecsken erdőben végződött. Mindig úgy mondták, hogy az megszakításokkal Vácig húzódik. Persze ez túlzás volt.
A közös nagykapu mellett állt a mi kis egy szoba konyhás házunk, ahol anyám házaséletét kezdte egy fiatal hentessel, aki az édesapám volt.
A közös portának sok előnye volt. Nagyapámék háza végéhez jól illeszthető volt az elől nyitott vágóhíd.
A kis házunk mögött külön épület volt a raktár, ahol a kertünk végében a hentes üzlet helyezkedett el, közel egy vegyes bolthoz. A raktárban jégszekrények is álltak, melyek hűtését a jégveremből hozott jégtömbök látták el, egészen elolvadásig, amit folyamatosan pótolni kellett. A jégveremben, amely a tejcsarnok közelében a földbe épített pince volt ahová a szalma közé tárolt jeget a pap rétjéről telente termelték ki. Ezt a kaszálót az őszi esők miatt az ott folyó patak mindig elárasztotta, ami télen befagyott, így onnan volt mindig utánpótlás.
Terka mama egy kortalan arcú asszony volt, aki minden szeretetét rám pazarolta. Apró gyors mozgású alakját könyű felidéznem, mert elég rágondolnom és már is magam előtt látom. Mindenhová a hátára kötözött nagy fekete beliner kendőjében cipelt magával. Így látogatta meg a falu más részein lakó ismerőseit, sőt még a boltba menvén is magával vitt.
Pedig nehéz lehetett, az olykor bokáig érő sárban caplatni.
A halála váratlan volt és tragikus. Telente, falunkban az volt a szokás, hogy a lányok és asszonyok összegyűltek valamelyik ismerősnél, és a nyáron libákról nyert tollat fosztották. Ez abból állt, hogy a libatoll száráról letépkedték a pihés részt, amit aztán a párnák és dunyhák megtöltésére használtak fel. A liba szárnyát a tollakkal meghagyva, úgy nevezett tollseprűként alkalmazták, pédául tészta gyúráskor a deszkáról azzal seperték össze a felesleges lisztet. A sparhelt és a kályha csövek koromtól való megtisztítását is ilyen tollseprűvel végezték
Néhány vastagabb tollat, amelynek a végén a tollrészt meghagyták, majd csokorba kötötték, csinálták az úgy nevezett kenőtollút. Ezt használták a pirítóskenyér vagy a kenyérlángos olvasztott zsírral való megkenésére. Volt olyen kenőtollú, amellyel tojássárgájával kenték meg sütés előtt a különböző süteményeket.
Ezekben a tollfosztókban beszélgettek, és énekelgettek a résztvevők. Az volt a divat, hogy a háziasszony mákos kukoricával vendégelte meg azokat akik segítettek ebben a munkában. A gondosan kiválogatott száraz kukorica szemeket hosszú órákig kellet főzni, amíg ehető puhaságúak lettek, majd jó vastagon megszórták cukrozott és mézzel kevert mákkal. Ez azonban nagyon nehéz, gyomrot és beleket terhelő étel.
Szegény Terka mamának ez lett a veszte. Napokig szenvedett borzalmas kínok között, az orvos szerint bélcsavarodásban. Ahányszor a halálos ágyához mentem, kezével megsimogatta a buksimat és mosolyogni próbált. Szinte némán tűrte a szenvedést, és folyamatosan imádkozott. Majd elhalt mormogása, és csendben elaludt örökre. Olyan észrevétlenül távozott az élők sorából, mint ahogyan élt. Saját gyerek nélkül, miközben mégis hat is volt neki. A férje gyermekeit nevelte. Engem, mint az egyetlen közelében lévő unokát végtelen szeretetével halmozott el. Négy éves gyerekként még nem értettem, hogy miért fekszik a Terka mama a szomszéd szobában szépen felöltöztetve és letakarva. Két lány unokatesómmal ott kergetőztünk a ravatal körül, míg a felnőttek a másik szobában nagyapámmal beszélgettek és borozgattak. Az egyik lány felemelt a koporsó magasságába, a másikuk pedig félre hajtotta a mama arcát eltakaró fehér szemfedelet. A mama fehér arcának látványától az ijedtségtől felvisítottam. Az üvöltésemre átrohantak a felnőttek, és jól elnáspágolták a lányok meztelen fenekét, amitől aztán ordító sírás lett.
Többé már nem volt alkalmam Terka mama hátán lovagolni.

                                                  Angyél mama.

Angyél mama nagyapám harmadik felesége volt. Özvegyasszony, akinek a férje, mint az én apám is a II. Világháborúban veszett oda. Két nagyobb lánya és egy velem egyidős fiú alkották a családját. Miután feleségül ment a nagyapámhoz, hozzá is költözött. Nagyon dolgos asszony volt, aki férfi erővel bírt. Olyan hatalmas hátfákkal jött haza az Ecskenből, ami embernek is becsületére vált volna. Így hordta meg a tűzre valót szinte napi térüléssel. Nagyon jól sütött és főzött. Annyira jól, hogy lakodalmakba is hívták szakácsnőnek. Süteményei cukrászdákat meghazudtoló módon voltak finomak. Fáradhatatlan volt a munkában. Nekünk gyerekeknek és a férjének is reggelit készített, aztán minden napra főzött ebédet, amit feltálalt. Ő maga soha nem ült az asztalhoz. Szinte látom, ahogy a tűzhely előtt a kis sámlin ülve, az ölébe vett lábasból a levesét vagy a második fogást kanalazza. Az ételek kialakult rend szerint napi rendszerességgel ugyanazok voltak.
A masinából kikotort fahamut az egyik kamrában gyűjtötte, és víz hozzá adásával lúgot készített, amit mosásnál a víz lágyítására használt. A ruhákat még a békeidőből származó, faggyúból főzött mosószappannal mosta, amit még a hentesinasok főztek, amikor anyámnak működött az özvegyi jogon fenntartott ipara. Olyan mennyiségben maradt abból a szappanból, hogy emlékszem az 1950-es évek végén a 60-as évek elején is használtunk az első mosógépünknél. A mosógépbe csak vékonyan be kellett faragni a szappant, ami mosás közben feloldódott és tisztította a ruhát.
Nyáron a kertben lehullott gyümölcsöt, körtét almát, szilvát összeszedtük, és a mama cikkekre vágta, a szilvát kimagozta, aztán farekeszekben a napon megaszalta. Az aszalt gyümölcsök a padláson lógtak, úgy nevezett bolha vászonból készült kis zsákocskákban a szarufákat összekötő mellfogókra aggatva. Ott csüngtek a hársfavirággal töltött zacskók is. Télen ezekből az aszalt gyümölcsökből, és a hársvirágból főzött a mama reggelente teát, amit még nekünk gyerekeknek is meglöttyintett egy kis rummal, vagy borral, csak azért, hogy "jobban melegítsen" mondogatta.
A mama nyáron még aratni is eljárt marokszedőnek napszámba, vagy részesnek.
A részes azt jelentette, hogy a learatott gabona cséplés utáni mennyiségéből bizonyos részt kaptak, amit vagy gabonában, vagy már őrlés után lisztben kaptak meg. A kamrában nagy lisztes láda volt aminek rekeszeiben a különböző minőségű liszteket tárolták Így aztán volt alapanyag a kenyér sütéshez, a sütemény készítéshez, vagy a tészta gyúráshoz. Emlékszem kevés rozsliszt is volt amiból néhány maréknyit kevert a kenyértésztához is. Még néhány szem főtt krumplit is beleadagolt, amit krumplinyomón paszírozott át. Kenyérsütéshez a vágóhíd sarkában épített kemencét kukoricaszárral, és rőzsével fűtötte fel a megfelelő hőmérsékletre, a hamut és pernyét jól kikotorta, majd vizes zsákvászonnal ki is törölte. A kemencébe 2db olyan 5-6 kilós kenyér fért be egyszerre. Gyönyörű, óriási, majd malomkő nagyságú kerek formájúak voltak. Vastag héjukat önmagában is élvezettel rágtuk gyerekként a mama fiával. A kenyér bele fehér és foszlós volt mint a menyasszony kalács amit esküvőre az arának sütött, vagy néha megrendelésre is. Ez a mennyiség, már mint a két kenyér egy hétig kitartott a következő sütésig. Nagy örömünkre a mama, a kemence elején még 2-3 darab kenyérlángost is sütött, amit aztán jól megfokhagymázott, és libazsírral kent meg. Igazán finom délutáni uzsonna volt teával, sőt még vacsorának is megfelelt.

                                               A szőlőben

Egyik nyári este, amikor nagyapám a másnapot beszélte meg Angyél mamával, terv szerint a szőlőbe megyünk. A mama itthon marad a szokásos heti nagymosást elvégezni. A várható kaland izgalmától felcsigázva nehezen aludtam el. A mama finom simogatásával az arcomon ébredtem, és nyomban kipattantam az ágyból. Nagyapám már az asztalnál ült frissen borotvált arccal, és nedvesen csillogó frizurával. A lóca egyik sarkát foglalta el, és a mellette lévő széken tömöttre töltött hátizsákja hevert. A lóca másik végére telepedtem, ahová a mama nagy adag tojás rántottát helyezett elém egy jókora karéj kenyérrel és egy gőzölgően forró, bögre teával. Gyorsan ettem, utól akartam érni nagyapámat, hogy mielőbb induljunk.
- Csak lassan egyél! - szólt rám szelíd hangon, és tekintetével csak úgy simogatott.
- Ühüm! - dünnyögtem, és szófogadóan lassítottam a habzsolással.
- Nem kerget minket a tatár. Ráérünk.
Angyél mama a szokása szerint a tűzhely előtt ült, ölébe helyezve a tányérját falatozott.
Lassan befejeztük a reggelit, már tűkön ültem az indulás pillanatát várva. A mama csak mosolygott izgatott fészkelődésemet figyelve. Végre nagyapám a hálaadó ima elmormolása után felállt az asztaltól, mire én is gyorsan felpattantam. A mama hozta a papa zöld vadászkabátját, amit rásegített. A szokásos erdész ruházat volt rajta. Bakancs, zöld térd zokni és zöld térdnadrág. Hátára vette a hátizsákot, amiben a mama szintén segített. Gyors csókot váltottak. Megfigyeltem, hogy minden elváláskor, és érkezéskor is megpuszilták egymást.
Nagyapa leakasztotta a fogasról kétcsövű vadászpuskáját, vállára kanyarintotta.
- Mehetünk fiam! - ezzel a fiam megszólítással fejezte ki, hogy nem gyerekként, hanem felnőttként tekint rám, mint egyenrangú partnerre az elkövetkező kalandban is. A mama kikísért minket a kapuig, és nézett utánunk, ahogy elhaladtunk a Krisztuska előtt, és ballagtunk a falu központja felé.
- A kertek alatt megyünk! - mondta a papa. - Arra kicsit rövidebb az út.
- Bizonyára. Maga tudja nagyapa. - válaszoltam, miközben felnőtt módjára próbáltam a lépéseimet hozzá igazítani mellette.
- Nem nehéz a korsó? - kérdezte.
- Nem. - válaszoltam, és bizonyítandó meglóbáltam az 5 literes fűzfa fonatos üveget.
- No azért ne legénykedj, még eltöröd, ha leejted. - szólt rám, de hangjában nem éreztem semmi dorgáló hangsúlyt. A korsót még induláskor a mama adta a kezembe.
- Aztán vigyázz rá! - mondta kedvesen. - Tudod a papa, ha kicsit több otellót iszik, nem ügyel a vizes korsóra.- toldotta meg mondandóját, amivel kinyilvánította, hogy felnőtt számba vesz. Ettől persze dagadt a keblem a büszkeségtől.
- Majd a forrásnál megtöltjük, és onnantól nem leszel olyan nagy legény a korsóval. - nevetett rám papám.
Lehorgasztottam a fejem, és úgy bandukoltam mellette.
- No azért ne lógasd az orrod. Majd segítek cipelni.
- Birom én azt. - válaszoltam önérzetesen, és a fejemet is büszkén megemeltem.
- Így már jobb kis unokám! - nevetett fel, és megsimogatta a buksimat. - No itt letérünk a patak felé, aztán a kertek alá érünk. - mondta csak úgy maga elé, és a köves útról, a baloldalon kezdődő földúton haladtuk tovább. Alig száz méternyire a patak felett átívelő vastag farönkökből ácsolt, és pallókkal borított korlát nélküli hídhoz értünk. A széles patak mederben ilyenkor nyáron alig csordogált víz, amit az Almavölgyben eredő forrás táplált, és amit nem használtak fel a Káposztásoknak nevezett konyhakertekben öntözésre. Felhőszakadáskor széles folyóvá terebélyesedett az esővíztől, és robajló morgással préselődött be a híd alá. Sokszor még az fölött is átzúdulva. Gyerekként a többiekkel, és sok felnőtt is, borzongva, félelemmel figyeltük a víz hatalmas erejét a zivatar elmúltával. Egy alkalommal akkora volt az áradás, hogy a patak kiöntött, és emlékszem még a nagyapámék házába is beömlött a konyhába, és az első szobába. A patak partján és a közelében épült vályogházak meg is rongálódtak.
Ez a patak most vékony erecskeként csordogált a széles, magas partú meder aljában, a benőtt növényzetben eltűnve majd ezüstösen csillogón előbukkanva. Csodálattal néztem le rá, felidézve annak a borzalmas árvíznek az emlékét.
Átérve a hídon jobbra fordultunk a kertek alatt, ahol csak a kocsi kerekek által vágott két nyom látszott a nekem térdig érő fűben. Próbáltam a korsót magasan tartani, ezért az alkaromra akasztottam és ez könnyebbséget jelentett. No ez előbb is eszembe juthatott volna, gondoltam magamban.
A kertek alatt jobb oldalon egy hatalmas vadkörte fához lépett nagyapám.
- Látod fiam! Az emberek többsége azt gondolja, hogy milyen haszontalan ez a fa. Pedig ebből a vadból nagyon finom körtefajtákat nemesítettek. Nézd milyen sűrű a lombozata. A madaraknak nagyon jó fészkelő hely. Azok az apró körték, a fanyar íze ellenére is ehetők ha megérnek. A fájából pedig szép bútorokat lehet készíteni, vagy eszközöket szobrokat faragni.
Leguggolt a fűbe, és maga mellé intett.
- Nézd! Ez a növény a farkasalma. Nagyon jó gyúlladás csökkentő, és a seb gyógyulást is elősegíti. Viszünk is belőle néhányat magunkkal!
Azzal elővette a zsebkését és néhány almát lemetszett, amiket aztán a hátizsákjába csúsztatott.
Én tátott szájjal hallgattam a papa mondókáját, és csak úgy szívtam magamba az új ismereteket.
- No menjünk! Messze még a szőlő! - azzal egy pillanatra megfogta a kezem és felsegített, hogy tovább haladjunk.
Csendben bandukoltunk tovább, én a hallottakat ismételtem magamban, hogy egy életre megmaradjon bennem.
Így érkeztünk el a kertek alatt útján a Vanyarc patakhoz, melynek partján haladva kiértünk a köves útra. A patak felett épített, valódi vaskorláttal ellátott híd volt. Jobb oldalon egy bádog Krisztuska állt, mintegy köszöntve a Vanyarc felől érkezőket. Tövében befőttes üvegekben virágok díszelegtek, jelezve, hogy a falubeliek jó keresztények módjára nem feledkeznek meg még erről sem. Tudatva ezt minden erre járóval.
A Krisztuskától néhány méterre volt a forrás. A faluban csak így hívták a bő vízű szabad kifolyású víz lelőhelyet.
- Na fiam! Itt majd megtöltjük a korsónkat! Tudod nagyon sokan csak ezt a vizet isszák. Magam is így vagyok vele. Persze a bort kivéve. - mosolyodott el nagyapám.
Ülj le, és pihenj egy kicsit! - azzal elvette tőlem a korsót, és leguggolt a forrás mellé, hogy megtöltse azt. Én leültem a fűbe, és néztem a foglalatoskodását, amint kívülről lehűtötte a korsót a kifolyó víz alá tartva azt, majd ki is öblítette. Aztán hagyta, hogy a lassan csordogáló víz színültig megtöltse.
Szót fogadva leültem egy nagy darab kőre a forrás közelében. Figyeltem, ahogy a kristály tiszta víz lassan csordogál a Vanyarc patak felé, és el eltűnik, majd ismét felbukkan a zsombékok között. A kis erecske iszapos partján gyönyörű színekben pompázó lepkék kergetőzve röpködtek. Leszálltak, lengető szárnyuk csillogott a kora reggeli napsütésben, majd magasba szállva lejtették táncukat a levegőben. Gyönyörködtem a látványban.
- Még a szád is eltátottad fiam! - riasztott fel merengésemből nagyapám hangja.
Riadtan kaptam fel a fejem, mint aki álmából ébred.
- Indulhatunk! - folytatta az öregem. - Megtelt a korsó, majd én viszem.
- Egy darabig azért megpróbálom. - válaszoltam ültömből felkelve, és megragadtam a korsót. Nagy elszántsággal lépkedtem a magas fűben, mert ösvény az csak néhol látszott. Nagyapám elém vágott és közben nem mulasztotta el megsimogatni a fejemet. Büszkén kihúztam magam és megpróbáltam a korsót az alkaromra emelve kímélni a zsombékokhoz való súrlódástól.
- Majd szólj ha nem bírod. - mondta papám.
- Jó! - szóltam dacosan, miközben arra gondoltam, ha bele gebedek sem vallom be, hogy nem bírom vinni a korsót.
Lassan emelkedett az út, ahogy a "Kútnál való hegy" felé közeledtünk. Persze ez a hegy jelző a falubelik nagyot mondásából adódott egy dombnak inkább nevezhető magaslat volt, melynek oldalában a szőlő parcellák húzódtak. Váltogattam jobb és bal karomon a vízzel teli korsót. Nem akartam szólni a papának, hogy már dög nehéz. Elhatároztam, egészen a szőlőig viszem fel a tetőn lévő kunyhóig.
A papa árgus szemekkel nézelődött, leginkább az út jobb oldalán ahol a magas fű mellett itt ott csenevész kökény bokrok voltak. El nem tudtam képzelni, mit kutat annyira. Az oldalamat furdalta a kíváncsiság, míg nem türtőztettem magam tovább, és megkérdeztem.
- Mit keres annyira nagyapa? - Elrejtett valamit errefelé?
- Á dehogy. Majd meglátod. -válaszolt mosolyogva.
- Már meg is van. - nevetett fel és az egyik bokorhoz közel letérdelt a fűbe.
Óvatosan letettem a korsót, és mellé guggoltam. A fűben, kis mélyedésbe, fűszálakkal bélelt madár fészek lapult, benne két apró barna foltos tojással.
- Látod fiam! -kezdte a magyarázatot. - Ez egy fürj madárnak a fészke. - Pitypalatynak is nevezik, mert olyasféle hangot ad ki, hogy "pitypalaty." Még csak most kezdett tojni, amit a két tojás bizonyít, mert általában 10 vagy akár 12-őt is rak, amikor is költeni kezdi. Ez a két tojás nagyon friss, úgy hogy elraboljuk.
A hátizsákjából elővette a sószórót, a zsebéből a bicskáját. Nem tudom hogy csinálta, de egy pillanat alatt eltávolította a tojás vékonyabb részét, sót szórt az így megnyitott tojásba, és a zsebkés kisebb pengéjével jól megkavarta a tartalmát, és nekem nyújtotta .
- No hörpintsd föl fiam! - mondta kedvesen rám mosolyogva.
Meglepődve néztem rá. De nem kérhetett volna olyat a nagyapám, amit én szem rebbenés nélkül azonnal nem teljesítettem volna. Nagyon szerettem őt, mert édesapám helyett ő volt az apám, inkább ő, mint a későbbi nevelőapám.
Gyorsan fölhörpintettem tojást. Kellemes enyhén sós ízén meglepődtem amint lenyeltem. Az újammal még ki is töröltem a maradékot, és leszopogattam.
- Nagyapa ez finom. - mondtam, megnyalogatva a szám szélét.
- Na látod! Én csak jót akarok neked. - közben megcsinálta a másik tojást amit ő is gyorsan behörpölt.
- Na így! Már mehetünk is.- hátára vetette a hátizsákját és elindult, már felfelé a szőlők melletti mezsgyén. Karomra akasztottam az akkor már dög nehéz korsót és követtem, mindkét alkaromon a fogantyúja vágta piros csíkkal. Már nem tartott sokáig a cipekedés okozta megpróbáltatásom, mert hamarosan felértünk a tetőre, a papa szőlőjének szélén álló kunyhóhoz. Az építmény vastag faágakból kúpszerűen a csúcsban összefogva állt. Kívülről beterítve napraforgó szárral, kukorica szárral és külső rétegként szalmával. Vastag kötéllel volt körbe kötözve. Az esővíz elvezetésére körbe volt árkolva, és majd ember magasságig földdel beterítve. Mivel a kunyhó már évekkel ezelőtt készült, és amelyen minden tavasszal el lett végezve a szükséges javítás, mostanra már jó stabil kis épületté vált. Megvédett a nyári nap rekkenő hőségétől, és a hirtelen jött esőtől. A bejáratot egy ponyva darabbal lehetett elfedni. A végében négy fenyő stafli lákkal összetákolt dikó volt szalmával bélelt fekvőrésszel, durva lópokróccal letakarva, amire néhány régi télikabát volt dobva. Itt akár éjszakázni is lehet. A padozat simára döngölt földje, már annyira sima volt akár egy földes szobában. Akár mázolni lehetett volna. Mázolásnak nevezik, amikor a föld padlót sűrű agyagos földdel egy durva zsákvászon darabbal jó vizesen átdörzsölik.
A bejárat előtt egy téglákkal körül rakott szabadtéri tűzhely volt. Nagy sziklák szolgáltak ülőhelyként a sütögető mellett.
- Na fiam, állítsd oda a sarokba a korsót. Megmutatom, hogyan lehet tovább hidegen tartani benne a vizet.
Térült fordult a kunyhó mögött, és óriási lapuleveleket hozott egy egész nyalábbal. Gondosan betakargatta velük a sarokban kivájt mélyedésbe állított korsót.
- Ez majd napközben hidegen tartja, éjjel meg úgyis lehül egy kicsit. - magyarázta oktatóan. Így folytatta,
- Most végig megyünk a szőlő sorokon, le kaccsoljuk a tőkéket, és közben megreparáljuk a két madárijesztőt is.
A papa megmutatta, hogy a szőlőtőkék másodhajtásait kell letörni, amit kaccsolásnak neveznek. Így az eddig a másod vesszőre feleslegesen szállított tápanyagot a termő vesszőn lévő fürtök érlelésére használja a tőke.
Gyorsan haladtunk a kaccsolással. Nem volt nehéz munka, gyerek létemre is könnyedén csináltam. Bár szépen sütött a nap, a meleg nem volt elviselhetetlen. Délre végeztünk a tábla felével.
- Ennyi elég! - mondta a papa. - Leülünk ebédelni! A maradékot délután megcsináljuk, no meg a madárijesztőket is megjavítjuk. - Beültünk a kunyhóban a dikóra kétoldalra. Nagyapa szétterítette közénk az asztalkendőt, és előkerültek Angyél mama által egyenként gondosan becsomagolt ennivalók. Nagy karéj kenyerek, száraz kolbász, szalonna, paprika, paradicsom, és néhány jó nagy fej vöröshagyma.
- Ezekből a zöldekből majd hagyunk az esti szalonna sütéshez.
Komótosan feldarabolt pár paradicsomot, paprikát. Kenyérdarabokból kolbász karikákkal katonákat készített.
- Na fiam! Neked csak enned kell!
Jóízűen falatoztunk. Nagyapa a hátizsákból előhalászott egy üvegben teát, magának meg egy üveg sötét vörös othelló bort még a tavalyi termésből. Jó nagyokat kortyoltam a teából, ő pedig a borból. Kézfejjel megtörölte kétoldalra a száját kis bajúsza alatt, én is utánozva őt, az enyémet.
- Most egy kicsit szieztázunk. - mondta, és közben gondosan visszacsomagolta az élelmet a konyharuhába, amit a kunyhó falán lévő polcra helyezett. Végig heveredett a dikón, és intett, hogy én is tegyem azt. Miután elhelyezkedtünk, így folytatta.
- Aludni nem fogunk, azért inkább mesélek valamit.

                                             Vaddisznó kaland

Akkoriban Mátraházán voltam erdész, és egy vadászházban laktunk kint az erdőben. A Mátra erdőségeit nem lehet hasonlítani a határunkban kezdődő Ecsken-hez olyan óriási a különbség. Persze nem becsülöm le az Ecskent ez is szép nagy erdő. Már minden gyerek meg volt, tudod a nagynénéid és nagybátyáid. A Mariska, Rozi, és Aranka nénéd, a Sanyi és a Miska bátyád. Anyád a legfiatalabb, olyan 4-5 éves lehetett. Én mindennapos erdükerülő utamon voltam. Az erdőben mindig körül kell nézni a területeden. Leginkább a rabsicok miatt. Rabsicoknak az orvvadászokat nevezik, akik engedély nélkül ejtenek el vadakat. Leginkább hurokkal, de nem ritka köztük aki fegyverrel vadászik. Sajnos mindig vannak akik átveszik tőlük a húst, vagy a kolbászt amit disznó hússal keverten készítenek, és úgy adnak el. Tudod a vad csapásokat én náluk is jobban ismertem, így aztán majd nem mindig megtaláltam a kirakott hurkokat. A hurkok begyüjtése sajnos nem sokat ért. Újra és újra kirakták azokat. Tetten érni viszont nem sikerült az orvvadászokat soha.
Befejezvén a bejárást, már lefelé ballagtam a hegyoldalban a házunk felé, amikor is kétségbe esett gyerek kiabálást hallottam. Azonnal megismertem a Sanyi és Misi fiaim hangját, majd anyád sikoltozását.
- Apa! - Édesapa! - kiabálták, csak úgy viszhangzott a völgy, amerről jött kiáltozás.
Lóhalálában rohantam árkon bokron keresztül, mit sem törődve az arcomba csapódó ágakkal, amelyek véresre sebezték az arcomat, amit csak később vettem észre, amikor a gyerekek mondták. Ahogy közeledtem, már messziről hallható volt egy vadkan hangja, ahogy elszánt dühvel túrta a földet egy fa körül amin a gyerekek gubbasztottak ijedt kétségbe esésben. Az agyarai csattogva szaggaták tépték a gyökereket.
- Apa sziessz! Nem bijot tapasztodni! - sikoltozta anyád vékonyka hangján.
- Tartsátok a hugotokat! - ordítottam feléjük.
Éreztem, hogy valamit tennem kell. Még vadászati tilalom volt a vaddisznóra. Gyorsan lekaptam a vadászpuskát a vállamról.
- Ne ijedjetek meg, a levegőbe lövök! - Kapaszkodjatok! - kiabáltam a gyerekek felé.
Gyors egymás utánban mindkét csőből a levegőbe lőttem. A durranások viszhangzottak a szemközti hegyoldal felől. A vadkan felkapta a fejét, és az ellenkező irányba eliramodott. Hallatszott, ahogy csörtet a bozótoson keresztül.
Mire odaértem a fához, a gyerekek már egymásba kapaszkodva sírástól maszatos képpel hüppögtek. Átöleltem őket és egyenként megpuszilgattam mind a hármat. A mérgem is elszállt, amiért ilyen messzire elcsavarogtak a háztól. A szidás helyett megsímogattam a fejüket.
- No fiam! ennyi a történet. Hallgattad?
- Ühüm!- motyogtam az álom határán bóklászva. El is aludtam.

                                                 Szalonna sütés.       

Nagyapám arc cirógatása ébresztett fel.
- Jót aludtál fiam. Ideje lesz befejeznünk a kaccsolást, aztán még a két madárijesztőt is életre kell keltenünk.
- Már is megyek Papa! - kászálódtam ki a durva lópokróc alól, a két szememet öklöm külső felével megörzsölve, elhessegetve az alvás utolsó morzsáit.
Követtem ki a szőlő közé, ahol  is új sort fogva folytattuk a tőkék kaccsolását. Gyorsan végeztünk a még befejezetlen résszel, és hozzá láttunk a madárijesztők javításának. Ez a tevékenység csupán annyi volt, hogy a husáng  keresztre felöltöztetett, szalmával kitömött bábuk karjaira, és oldalára vékony papír csíkokat kötöztünk fel. A szélben zizegő papír feladata, hogy elriassza a seregélyeket, és madarakat akika szőlőfürtök megdézsmálására közelítettek. A reparálást is gyorsan megcsináltuk. Elégedetten álltunk meg a dombtetőn, végig pásztázva az ültetvény sorain az elvégzett munka büszke érzésével. Nagyra tartottam magam, hogy a Nagyapámnak segíthettem. Ő pedig felnőttként kezelt gyerek létemre.
- Szép munka volt! - mondta a Papám, ahogy ott álltam mellette, és közben a fejemet simogatta.
- Menjünk! - Sütünk szalonnát vacsorára. Azzal elindult lefelé a kezét a vállamon tartva. Büszkén mentem mellette a kunyhóhoz.  Már esteledett. Nagyapa egy összegyűrt újságpapír kupacot halmozott a tűzrakóhely közepére, amelyre száraz szőlővenyigét, majd vastagabb ágakat rakott, és meggyújtotta a kupacot. A tűz gyorsan erőre kapott és vidáman pattogott. Kellemes meleget árasztott a lassan lehülő esti levegőben. Egy- egy ülőhelyül szolgáló sziklára telepedve bámultuk a vidáman táncoló lángokat.
- Amíg leég a fa és jó parázs lesz, addig előkészítem a nyársakat. - mondta a papa.
- Még dobjál néhány vastagabb fadarabot a tűzre, amíg a kunyhóban leszek. -Itt vannak, ezeket. - és a kezem ügyébe helyezett néhány ág darabot.  Bement a kunyhóba, én pedig tovább néztem a tüzet. Amikor csillapodtak a lángok, rádobtam a fadarabokat a tűzre. Szinte azonnal meggyúladtak.
Nem sokára kijött a papa a kunyhóból a két előkészített nyárssal, és jókora kenyér szeletekkel. A szalonnák bőrükön keresztül kétszer átszúrva voltak a boton hagyma karikák társaságában. A szalonna húsát szinte bőrig beirdalta. Kezembe adta az egyiket és egy karéj kenyeret. Idő közben a tűz lobogása lassan megszűnt, és leginkább parázslottak az ágak. Nagyapám középre összekotorta a parazsat, és amint elült a pernye, fölé tartotta a maga nyársát, hogy ne kelljen tartani, a botot a téglára fektetve.
- Te is így csináld! - biztatott.
Én engedelmesen követve a tanácsát ugyanúgy cselekedtem. A szalonna ahogy sülni kezdett, a csöpögő zsírt a kenyérre csurgattuk. A szép fehér kenyérbél hamarosan kormosan befeketedett lett, de mi jóízűket haraptunk belőle. A beirdalt szalonna kakastaréj szerűen szétnyílt, így a közepe is szépen megsült. Nemcsak a szám szélén,  de az újjaim között is csorgott a finom zsír, ahogy faltam a kenyeret, és a szalonnát. A Papa közben kihozta a kunyhóból a boros flaskáját, nekem pedig a teámat. Nagyokat kortyoltam, mert itatta magát a sült ordal. Igazán ízlett Angyél mama borral ízesített teája.
Lassan a parázs is elhamvadt, amit Nagyapám biztonság céljából még szét is kotort.
- Jó későn van már. - jegyezte meg csak úgy mellékesen, pedig tudta, mekkora élmény ez nekem, egy éjszakát tölteni a gunyhóban. / a mi vidékükön a kunyhót gunyhónak is nevezték, leginkább az idősebbek. A gunyhó, bizonyára abból ered, hogy az alacsony építménybe legtöbb esetben csak guggolva, vagy ahogy felénk mondták gunnyadva lehetett bemenni. /  / szerző megjegyzése/
Elhelyezkedtünk a dikón, ahol is a fárasztó nap után, a délutáni szunyókálás ellenére gyorsan elaludtam, gondolom a papa is.
Kora reggel madarak csivitelésére ébredtem. Nagyapával még jól megreggeliztünk, aztán szedtük a cók- mókunkat, és elindultunk haza felé. Vidáman lóbáltam az üres vizes korsót, amiből a maradék vizet még gondosan szétlocsoltam a szőlőtőkék  tövéhez a  Papa utasításának megfelelően.
Ezen élményem is kis csoda volt, mely révén tágultak az ismereteim, melyek örök emlékek maradtak. Ami számomra nagyon fontos, hogy Nagyapán révén élhettem meg.

                                     Szeder lekvár

Még ugyan ezen a nyáron történt. Pénteki nap volt, jól emlékszem, mert Angyél mama mindig akkor sütött kenyeret, amit előző este már előkészített.
- Na gyerekek! Ma elmegyünk szedrezni.-mondta nagyapa a reggeli közben, a Mama első házasságából származó fiának és nekem. Összeszedelődzködtünk, bár nem sok mindenre volt szükségünk. Legfontosabb egy zománcos vödör volt amibe majd a fekete erdei szedret szándékoztunk szedni. A Papa hátizsákjába némi élelmiszert, nekünk teát, magának pedig a nélkülözhetetlen flaska  bort pakolta be.
Elindultunk a Káposztások felé. Káposztásoknak hívták a falu szélétől, Erdőkürt, a szomszéd község felé húzódó veteményeseket. Itt termelték a falubeliek a zöldségféléket. Ez a megművelt terület majdnem az almavölgyi forrásig húzódott, ahol is sűrű nádas volt, és azon keresztül vágott ösvényen lehetett megközelíteni a víz lelőhelyet.
Elhaladtunk mellette, majd balra felfelé a dombnak, egy bokrokkal szegélyezett mezsgyén érkeztünk az erdő alján húzódó területre az Eresztvénybe. Ott aztán valódi csoda várt ránk. A földet beterítette a szeder. Az indák csak úgy roskadoztak az érett fekete szemektől.
Leguggoltunk a bokrokhoz és közénk helyeztük a vödröt. Neki fogtunk a szedret szedni. Elég aprólékos munka volt, bár a szemeket könnyű volt levenni, de kicsinységük miatt lassan telt az edény. Közben eszegettük is az ízletes gyümölcsöt.
Nagyapám ébresztett minket a valóságra, mikor nevetve mondta.
- Ti aztán jól néztek ki. Olyan lila a szátok, meg maszatos az arcotok, mint a kezetek.
Se baj, majd a forrásnál megmosakodtok! Így nem kerülhettek a Mama elé.
- Azért most harapunk valamit.- és azzal letelepedett a mezsgye szélére, és előszedte a früstöknek készített száraz kolbászt és kenyeret. Mindkettőnknek tört egy darabot ahogy mellé ültünk. Úgy maszatos kézzel ettünk. A száraz nyögve nyelős evés után teával nyomattuk le az ennivalót, míg a Papa nagyokat húzott a sötét vörös othelló borból.
Folytattuk a szeder szedést, amivel úgy déltájra végeztünk is. A vödör majd nem színültig telt. Felváltva cipeltük lefelé a dombról haza felé tartva, amibe a Papa is besegített.
A forrásnál megmosakodtunk a jó hideg vízben, de az ujjainkról nem tűnt el a szeder festette lilás szín. Jól beleitta magát a bőrünkbe.
- Majd lekopik! - nyugtatott meg minket Nagyapám.
Mintha kiszámoltuk volna az időt, pont a déli harangszóra érkeztünk haza.
Mindig lenyügözött, hogy egy ilyen kicsi falunak milyen hatalmas temploma van és hozzá illően nagy harangjai. Bár a középkorban jelentős település volt, még II. Rákóczi Ferenc is megszállt a plébánián egy Felvidékre történő utazása során.
Angyél mama a kemence körül tüsténkedett, előkészítette a kenyér sütéshez. Mindig csodáltam azt a képességét, hogy egyszerre annyi mindenre volt figyelme. Sütött, főzött és úgy mellékesen még képes volt közben mosni is.
Most is, ahogy bevetette a szakajtókból már kifordulni készülő kenyértésztákat a kemencébe, térült fordult, és máris odakészítette a lekvár főzéshez a szedret.
Ott téblámoltunk körülötte. Hol a fazékban fövő lekvárból felszálló pára illatát szagolgattuk, hol a kemencéből kijövő frissen sülő kenyérét.
Alig győztük kivárni a végeredményt. Aztán mikor a Mama megszegte a kenyeret, melynek aljára megszokott természetes mozdulattal keresztet rajzolt, tátott szájjal nagyokat nyelve bámultuk. Nagy karéjokat vágott, melyeket finom házi vajjal, és a frissen készült szederlekvárral kent meg. Habzsolva faltuk a nem mindennapi csemegét.
Máig a számban érzem az ízét ha rágondolok.

                         Ómen

A mi vidékünkön úgy tartják, hogy pappal találkozni a templomon kívül,
rossz ómen, balszerencsét jelent. Nem kell valami nagy tragédiára gondolni, egyszerűen az embernek azon  napon nem jól alakulnak a dolgai, apró kellemetlenségek érik. Ez egy hasonló babona, mint a fekete macskás dolog. Ha átfut előtted egy fekete macska jobbról balra, akkor elviszi a szerencsédet. Viszont ha balról jobbra fut, akkor meghozza azt.
Második osztályosok voltunk, és az volt a szokásunk, hogy hárman négyen jó tanulók reggelente iskola kezdés előtt elmentünk a tanítónénink lakásához, és segítettünk cipelni a dolgait.
Egyik reggel éppen a tanítónéni lakása felé igyekeztünk, még majdnem sötét volt, csak derengett a reggel. amikor is a plébános atyával találkoztunk. Bizonyára valaki haldoklónak volt feladni az utolsó kenetet, és nagy léptekkel sietett vissza a templomba, hogy a reggeli mise kezdést elérje.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! - köszöntünk illedelmesen kórusban.
- Mindörökké! - válaszolt az atya. - Hová mentek gyerekek?
- A tanítónénihez megyünk segíteni a cuccait behozni az iskolába.- szólt illedelmesen Csaba az igazgató bácsi fia.
- Nagyon szép dolog gyerekek.- mondta elhaladtában a plébános.
Amikor odaértünk a tanítónéni lakásához ami a Provaznik tanárbácsi házában volt, éppen jött kifelé és az ajtó bezárásával bibelődött. Ügyetlenkedése közben kicsúszot kezéből egy füzet csomag és szétszóródott. Odaugrottunk és kapkodva szedtük fel a földről az irkákat. Az összegyűjtött csomagot én adtam a kezébe. Akkor ért minket a meglepetés. A mindig türelmes, szelíd hangú tanítónéni ránk förmedt. Szinte kiabált.
- Mi a fenét kerestek itt. Az iskolában a helyetek!
Ledöbbenten álltunk ott, a váratlan fordulattól megbénultan.
- Szaporán vissza az iskolába! Szedjétek a lábatokat, bent még számolunk!
Amilyen gyorsan csak tőlünk telt elfutottunk. Az iskolához érve lihegve álltunk meg a kapuban. Csaba az iskolaigazgató fia jegyezte meg.
- Nem szerencsés dolog pappal találkozni!
Egyetértően bólogatva hümmögtük.
- Valóban nem az.

                        Mujkó

A valódi nevére nem emlékszem, csak a beceneve maradt meg bennem. Egy kis termetű sűrű, mokány srác volt. Alacsony termete miatt mindig ő volt a bunkó az
 "Ostor" nevű játékban, amit az iskola udvaron játszottunk általában tanítás után. A játékban résztvevő gyerekek úgy 8-10  -en magasság szerint vonalba sorakoztak egymás kezét szorosan fogva. Elől a legnagyobb, a végén pedig a bunkó, aki két kézzel kapaszkodott az előtte lévő kezébe. A sorban lévők el kezdtek oldalozva futni, egyre gyorsabb tempóban. Elkezdődött a játék. Az elől futó aztán hirtelen irányt váltva vissza felé indulva húzni kezdte a sort. Ez olyan mint mikor az ostorral, azt vissza felé rántva pattintanak.
Az ostor végén a bunkó már szinte repült, és ha nem birt kapaszkodni elvágódott, nem egyszer egy pocsolyában landolt. A gyerek nézősereg pedig jóízűen nevetett. Mujkó aki szenvedő alanya volt a játéknak velünk nevetett. Nem törődött  vele ha csupa merő sár is lett a ruhája.
Jóeszű gyerekként nem szeretett tanulni, így rossz tanuló volt. A tanítónéninek az volt a szokása, hogy a jó tanuló gyekeket párba osztotta a gyengékkel, és azoknak az ablakpárkányon ülve kellett gyakorolni. A vastagfalú iskolaépület széles ablakpárkányán ülve kényelmesen lehetett elhelyezkednia, és lehetett olvasni. Nekem Mujkó volt az álandó társam, akit olvasni kellett tanítanom. Megfigyeltem, hogy miután néhányszor elolvasta a feladatot, szinte kívülről mondta a szöveget, a betűkre nem is figyelve, mert ide oda nézegetett közben. Mikor végleg megunta a gyakorlást, beszélgetést kezdeményezett. Ez többnyire abból állt, hogy ő kezdett mesélni valamit. A legérdekesebb egy álma volt, amit olyan érdekfeszítően adott elő, hogy magam is az álomba képzeltem, mintha velem történt volna.
- Képzeld mit álmodtam - kezdte a mesélést. Még a nyáron történt. Tudod milyn melegek voltak - nézett rám. Bólintottam beleegyezően.
Mi is mint általában  itt a faluban mindenki, télen nyáron dunyhával takarózunk. Egyik este, - még a nyáron történt - hanyatt feküdtem a dunyha tetején. Úgy aludtam el. Azt vettem észre, hogy a lábamnál a takaró két sarka megemelkedik, majd lassan az egész velem együtt. Már az ágy felett lebegtem, és az ablak felé repültem, ami nyitva volt. A dunyha két oldalon felhajolt, hogy kiférjen a nyíláson. Ijedten kapaszkodtam a cihébe, ahogy már a házunk tetejének magasságába emelkedtem. A dunyha mint egy repülő szőnyeg, a templom torony felé repültem. Ott köröztem, hol emelkedve, hol alább süllyedve. Fantasztikus érzés volt. A hintázáshoz hasonlítanám. Csodálatos.
Tágra nyílt szemekkel, és füllel hallgattam Mujkót. Szinte magam is átéltem az érzést, és az ablakon kinézve a templom torony magasságát méregettem.
- Ilyen gyerek volt Mujkó. Képes volt egy kis csodát létre hozni nekem a történetével.
- A tanítónéni hangja ébresztett a valóságra.
- Üljetek vissza a helyetekre!

                       Petőfi legenda

A köztudatban ismert a Turán található francia építészeti jegyeket viselő kastély amelyet Ybl Miklós építész tervezett.

A sok tornyú épületet Ybl franciaországi utazása után az ottani hatások alapján alkotta meg. Yblnek az útját báró Schossberger azzal a céllal fizette, hogy építendő kastélya a francia építészeti remekek mintája alapján készüljön. Ez maradéktalanul megvalósult. Bizonyos megoldások a később épült Operaházon is fellelhetők.

Azt bizonyára kevesen tudják, hogy Kartalon is volt egy kisebb Schossberger kastély. Még állt az épület, amit bomba találat is ért a gyönyörű hatalmas fákkal teli parkban, és remek játszó hely volt nekünk környékbeli gyerekeknek. Teheneket is legeltettünk ott. Vasárnaponként pedig a felnőttek nagy csoportokban kártyáztak.

Néha oláh cigány csapat is tanyázott a parkban néhány napig, mert csak annyi időre kaptak engedélyt.

A kastély tetőszerkezetét és a nyílás zárókat a falubeliek széthordták. A legnagyobb pusztítás pedig az 1956-os forradalom után következett be, amikor is az épület falait és az ős fákat is sikerült orosz tankok segítségével teljesen lerombolni. Egyedül az istállóépület maradt meg amiben később a Késdobáló nevű kocsma került kialakításra. A Késdobáló nevet onnan kapta, hogy a nyitó napon ami egy vasárnap volt, véres verekedés tört ki állandóan rivalizáló családok férfi tagjai között.

Már az 1956 - os forradalom után kezdték építeni futball pályánál az öltözőt, leginkább az állami gazdaság segítségével. Emlékszem már nagyobbacska gyerekként, mint nyári szüneti dolgozó a gazdaságból kőműves culágerként én is részt vettem benne. Téglát pakoltam, vagy maltert hordtam a kőműveseknek.

A maltert egy öreg cigány ember keverte, aki az ebédidők alkalmával mindig mesélt valamit. Leginkább a Schossberger báróval kapcsolatos történetei érdekesek amelyek az öreg báróhoz kapcsolódtak. A nevére lehet ő sem emlékezett, mert csak bárónak mondta.

Fiatalemberként szinte naponta a báróék étkezései alatt muzsikált a bandájuk. Az öreg szerette a cigány zenét.

Az  báró állítólag részt vett az 1925-ben kirobbant francia frank hamisítási ügyben. Az 1000frankosokat a hamisítók hazafias tettként, tiltakozásul a Trianoni Béke - szerződés ellen követték el. A botrány egészen a miniszterelnök Bethlen István, és  Teleki Pál  volt miniszterelnök köréig terjedt.Az ő tudomásukkal folyt a  hamisítás. Az ítéletek az ügyben a hazafias cselekedet miatt enyhék voltak. Az első számú vádlott is alig négy év börtönt kapott. Windiscgraetz Lajos herceg volt az.

Schossberger bárót is elítélték, de főnemesi volta miatt enyhe büntetést kapott. Jelképesen egy arany bilincset kellett viselnie, ami a börtön büntetést szimbolizálta, és lakóhely elhagyási tilalom alatt állt. Nem hagyhatta el a kastély területét.

    Iskolán kívüli időkben gyakran legeltettük a parkban azt a pár tehenet,ami

a környéken volt. Ez maximum 5 db. Ennyi háznál akadt lábas jószág, ahol korombeli társak, barátaim voltak. Míg az állatok békésen legelésztek, mi kedvünkre játszottunk. Leginkább futballoztunk.

 - Ritka alkalommal, mikor néhány napig oláh cigányok táboroztak a parkban, mi gyerekek ott ácsingóztunk a közelben, és figyeltük a ténykedésüket.

Volt közöttük egy 14  éves forma lány is aki néhány nagyobb pulyával lejött a futball pálya mögötti nagy kútba fürödni. A nagy kút a kastély víz ellátását szolgálta régen, most pedig szinte minden gyerek abban tanult meg úszni. Tiszta vize volt, és a szélén olyan 2 m-es sávban csak 1m mély, utána viszont hirtelen 4-5m. A szélén csapkodó kutya úszásban az úszás tudományával. Gyakorlás után már a kút átúszására is vállalkoztunk. Olyan 15m átmérőjű volt a kút.. Később  talpast vagy fejest is ugrottunk a vízbe.

- A kút egyik szélén egy magas kétágú  fa állt. A bátrabb gyerekek, de inkább a felnőttnek számító fiatalemberek onnan ugráltak.

 Amint mondtam,az a fiatal oláh lány is lejött a kútba fürödni. Ott hancúrozott  a vízben, nagyokat sikongatva. Felöltözve, testhez tapadó ruhájában kigúvadt szemekkel bámultuk a vizes blúzában hegyesen meredő kamaszos melleit.

 Volt még egy fürdési lehetőség a falu közepén lévő tó. Nem nagyon szerettük, mert piszkos sekély vizébe a falusiak lovas szekerekkel is bele hajtottak. Úgy mosták le a kocsit, és csutakolták a lovakat.

A tó inkább a téli időszakban volt érdekes, amikor jégtáblákon lehetett rajta tutajozni.

A köztudatban ismert a Turán található francia építészeti jegyeket viselő kastély amelyet Ybl Miklós építész tervezett.

A sok tornyú épületet Ybl franciaországi utazása után az ottani hatások alapján alkotta meg. Yblnek az útját báró Schossberger azzal a céllal fizette, hogy építendő kastélya a francia építészeti remekek mintája alapján készüljön. Ez maradéktalanul megvalósult. Bizonyos megoldások a később épült Operaházon is fellelhetők.

Azt bizonyára kevesen tudják, hogy Kartalon is volt egy kisebb Schossberger kastély. Még állt az épület, amit bomba találat is ért a gyönyörű hatalmas fákkal teli parkban, és remek játszó hely volt nekünk környékbeli gyerekeknek. Teheneket is legeltettünk ott. Vasárnaponként pedig a felnőttek nagy csoportokban kártyáztak.

Néha oláh cigány csapat is tanyázott a parkban néhány napig, mert csak annyi időre kaptak engedélyt.

A kastély tetőszerkezetét és a nyílás zárókat a falubeliek széthordták. A legnagyobb pusztítás pedig az 1956-os forradalom után következett be, amikor is az épület falait és az ős fákat is sikerült orosz tankok segítségével teljesen lerombolni. Egyedül az istállóépület maradt meg amiben később a Késdobáló nevű kocsma került kialakításra. A Késdobáló nevet onnan kapta, hogy a nyitó napon ami egy vasárnap volt, véres verekedés tört ki állandóan rivalizáló családok férfi tagjai között.

Már az 1956 - os forradalom után kezdték építeni futball pályánál az öltözőt, leginkább az állami gazdaság segítségével. Emlékszem már nagyobbacska gyerekként, mint nyári szüneti dolgozó a gazdaságból kőműves culágerként én is részt vettem benne. Téglát pakoltam, vagy maltert hordtam a kőműveseknek.

A maltert egy öreg cigány ember keverte, aki az ebédidők alkalmával mindig mesélt valamit. Leginkább a Schossberger báróval kapcsolatos történetei érdekesek amelyek az öreg báróhoz kapcsolódtak. A nevére lehet ő sem emlékezett, mert csak bárónak mondta.

Fiatalemberként szinte naponta a báróék étkezései alatt muzsikált a bandájuk. Az öreg szerette a cigány zenét.

Az  báró állítólag részt vett az 1925-ben kirobbant francia frank hamisítási ügyben. Az 1000frankosokat a hamisítók hazafias tettként, tiltakozásul a Trianoni Béke - szerződés ellen követték el. A botrány egészen a miniszterelnök Bethlen István, és  Teleki Pál  volt miniszterelnök köréig terjedt.Az ő tudomásukkal folyt a  hamisítás. Az ítéletek az ügyben a hazafias cselekedet miatt enyhék voltak. Az első számú vádlott is alig négy év börtönt kapott. Windiscgraetz Lajos herceg volt az.

Schossberger bárót is elítélték, de főnemesi volta miatt enyhe büntetést kapott. Jelképesen egy arany bilincset kellett viselnie, ami a börtön büntetést szimbolizálta, és lakóhely elhagyási tilalom alatt állt. Nem hagyhatta el a kastély területét.

    Iskolán kívüli időkben gyakran legeltettük a parkban azt a pár tehenet,ami

a környéken volt. Ez maximum 5 db. Ennyi háznál akadt lábas jószág, ahol korombeli társak, barátaim voltak. Míg az állatok békésen legelésztek, mi kedvünkre játszottunk. Leginkább futballoztunk.

 - Ritka alkalommal, mikor néhány napig oláh cigányok táboroztak a parkban, mi gyerekek ott ácsingóztunk a közelben, és figyeltük a ténykedésüket.

Volt közöttük egy 14  éves forma lány is aki néhány nagyobb pulyával lejött a futball pálya mögötti nagy kútba fürödni. A nagy kút a kastély víz ellátását szolgálta régen, most pedig szinte minden gyerek abban tanult meg úszni. Tiszta vize volt, és a szélén olyan 2 m-es sávban csak 1m mély, utána viszont hirtelen 4-5m. A szélén csapkodó kutya úszásban az úszás tudományával. Gyakorlás után már a kút átúszására is vállalkoztunk. Olyan 15m átmérőjű volt a kút.. Később  talpast vagy fejest is ugrottunk a vízbe.

- A kút egyik szélén egy magas kétágú  fa állt. A bátrabb gyerekek, de inkább a felnőttnek számító fiatalemberek onnan ugráltak.

 Amint mondtam,az a fiatal oláh lány is lejött a kútba fürödni. Ott hancúrozott  a vízben, nagyokat sikongatva. Felöltözve, testhez tapadó ruhájában kigúvadt szemekkel bámultuk a vizes blúzában hegyesen meredő kamaszos melleit.

 Volt még egy fürdési lehetőség a falu közepén lévő tó. Nem nagyon szerettük, mert piszkos sekély vizébe a falusiak lovas szekerekkel is bele hajtottak. Úgy mosták le a kocsit, és csutakolták a lovakat.

A tó inkább a téli időszakban volt érdekes, amikor jégtáblákon lehetett rajta tutajozni.

                                         Schossberger kastély

A köztudatban ismert a Turán található francia építészeti jegyeket viselő kastély amelyet Ybl Miklós építész tervezett.

A sok tornyú épületet Ybl franciaországi utazása után az ottani hatások alapján alkotta meg. Yblnek az útját báró Schossberger azzal a céllal fizette, hogy építendő kastélya a francia építészeti remekek mintája alapján készüljön. Ez maradéktalanul megvalósult. Bizonyos megoldások a később épült Operaházon is fellelhetők.

Azt bizonyára kevesen tudják, hogy Kartalon is volt egy kisebb Schossberger kastély. Még állt az épület, amit bomba találat is ért a gyönyörű hatalmas fákkal teli parkban, és remek játszó hely volt nekünk környékbeli gyerekeknek. Teheneket is legeltettünk ott. Vasárnaponként pedig a felnőttek nagy csoportokban kártyáztak.

Néha oláh cigány csapat is tanyázott a parkban néhány napig, mert csak annyi időre kaptak engedélyt.

A kastély tetőszerkezetét és a nyílás zárókat a falubeliek széthordták. A legnagyobb pusztítás pedig az 1956-os forradalom után következett be, amikor is az épület falait és az ős fákat is sikerült orosz tankok segítségével teljesen lerombolni. Egyedül az istállóépület maradt meg amiben később a Késdobáló nevű kocsma került kialakításra. A Késdobáló nevet onnan kapta, hogy a nyitó napon ami egy vasárnap volt, véres verekedés tört ki állandóan rivalizáló családok férfi tagjai között.

Már az 1956 - os forradalom után kezdték építeni futball pályánál az öltözőt, leginkább az állami gazdaság segítségével. Emlékszem már nagyobbacska gyerekként, mint nyári szüneti dolgozó a gazdaságból kőműves culágerként én is részt vettem benne. Téglát pakoltam, vagy maltert hordtam a kőműveseknek.

A maltert egy öreg cigány ember keverte, aki az ebédidők alkalmával mindig mesélt valamit. Leginkább a Schossberger báróval kapcsolatos történetei érdekesek amelyek az öreg báróhoz kapcsolódtak. A nevére lehet ő sem emlékezett, mert csak bárónak mondta.

Fiatalemberként szinte naponta a báróék étkezései alatt muzsikált a bandájuk. Az öreg szerette a cigány zenét.

Az  báró állítólag részt vett az 1925-ben kirobbant francia frank hamisítási ügyben. Az 1000frankosokat a hamisítók hazafias tettként, tiltakozásul a Trianoni Béke - szerződés ellen követték el. A botrány egészen a miniszterelnök Bethlen István, és  Teleki Pál  volt miniszterelnök köréig terjedt.Az ő tudomásukkal folyt a  hamisítás. Az ítéletek az ügyben a hazafias cselekedet miatt enyhék voltak. Az első számú vádlott is alig négy év börtönt kapott. Windiscgraetz Lajos herceg volt az.

Schossberger bárót is elítélték, de főnemesi volta miatt enyhe büntetést kapott. Jelképesen egy arany bilincset kellett viselnie, ami a börtön büntetést szimbolizálta, és lakóhely elhagyási tilalom alatt állt. Nem hagyhatta el a kastély területét.

    Iskolán kívüli időkben gyakran legeltettük a parkban azt a pár tehenet,ami

a környéken volt. Ez maximum 5 db. Ennyi háznál akadt lábas jószág, ahol korombeli társak, barátaim voltak. Míg az állatok békésen legelésztek, mi kedvünkre játszottunk. Leginkább futballoztunk.

 - Ritka alkalommal, mikor néhány napig oláh cigányok táboroztak a parkban, mi gyerekek ott ácsingóztunk a közelben, és figyeltük a ténykedésüket.

Volt közöttük egy 14  éves forma lány is aki néhány nagyobb pulyával lejött a futball pálya mögötti nagy kútba fürödni. A nagy kút a kastély víz ellátását szolgálta régen, most pedig szinte minden gyerek abban tanult meg úszni. Tiszta vize volt, és a szélén olyan 2 m-es sávban csak 1m mély, utána viszont hirtelen 4-5m. A szélén csapkodó kutya úszásban az úszás tudományával. Gyakorlás után már a kút átúszására is vállalkoztunk. Olyan 15m átmérőjű volt a kút.. Később  talpast vagy fejest is ugrottunk a vízbe.

- A kút egyik szélén egy magas kétágú  fa állt. A bátrabb gyerekek, de inkább a felnőttnek számító fiatalemberek onnan ugráltak.

 Amint mondtam,az a fiatal oláh lány is lejött a kútba fürödni. Ott hancúrozott  a vízben, nagyokat sikongatva. Felöltözve, testhez tapadó ruhájában kigúvadt szemekkel bámultuk a vizes blúzában hegyesen meredő kamaszos melleit.

 Volt még egy fürdési lehetőség a falu közepén lévő tó. Nem nagyon szerettük, mert piszkos sekély vizébe a falusiak lovas szekerekkel is bele hajtottak. Úgy mosták le a kocsit, és csutakolták a lovakat.

A tó inkább a téli időszakban volt érdekes, amikor jégtáblákon lehetett rajta tutajozni.

el hallgattam.

                       1956-os forradalom.

Kartalon laktunk, miután Anna nagymamáék eladták Kállón a házukat, és ott vettek egyet. Apuka az állami gazdaság kisvasútjánál volt trezina vezető. Trezinának nevezték a kis dízel mozdonyt. Tomi nagyapa is ott dolgozott, mint fékes. Az ő feladata volt a kis teherkocsiknak, a lóréknak a fékezése, hogy a szerelvény a lejtős helyeken nehogy a megengedettnél nagyobb sebesség miatt kisikoljon. Mint már mondottam, kitűnő tanuló voltam. Nagyon szerettem az irodalmat és a történelmet. Rengeteget olvastam. Mindent ami az iskolai könyvtárban található. Mellette néhány osztálytársammal cserélgettünk is.

Az irodalom tanárnőnk egy volt apáca Erzsike néni, nagyon sok érdekességet mesélt a tananyagon kívül is. Például,Szegeden egyetemistaként még Ady Endrét is látta. Diploma munkája Babits Mihály volt. Akkoriban még egy egész könyvet kellett írni a választott témából. Irodalmi szakkört vezetett, ahol már vers kísérleteimet segített csiszolgatni. Aztán a nagy falusi ünnepségeken már saját verseim szavalásával kellett fellépnem. Áprislis 4, május 1, november 7 mind emlékezetesek maradtak  a szerepléseim miatt.

Aztán 1956 okt. 23.-án kitört a forradalom. Mindenki arról beszélt, hogy mi történik Pesten. A szomszédunknak volt rádiója. Nagy zavarás mellett még a Szabad Európa Rádió is fogható volt. A felnőttek között mi gyerekek is ott ültünk, és hallgattuk a híreket.

Nagy lelkesen én is írtam egy verset a forradalomról, és feltettem az iskola faliújságjára. Valaki levette. Később aztán megtudtam, hogy az igazgató helyettes, aki a párt titkár volt, tüntette el. Nem lett következménye részemre a dolognak.

Egyik barátom a Pista aki a gyerek csapatunkban olyan vezérféle volt, és már másodikos gimnazista Aszódon, valahonnan szerzett egy pisztolyt és azzal vagánykodott. Általában a szomszédék istállójában jöttünk össze 3-4 - en a legjobb barátok. Segítettünk az állatok ellátásában. Almoztunk az egy tehén, és a két ló alatt. Szecskát is vágtunk, marha répát szeleteltünk. Mindent megcsináltunk amit tudtunk.

Nagy szenzáció volt, mikor a Pista megmutatta a pisztolyát. Gyönyörködtünk benne. Simogattuk törölgettük, nem győztünk betelni a nézegetésével. Az akkor 13 éves gyerekek kíváncsisága volt bennünk. Egyszer majdnem baleset történt. A Pista mindig úgy tekerte vissza a ruhába a fegyvert, hogy csőre húzta, majd a kakast óvatosan visszaengedte. Ebben az esetben is így történt, amikor is a kakas kicsúszott a két ujja közül, és csattanás hallatszott. A rémülettől kővé dermedten néztünk egymásra. A pisztoly csöve pontosan a lábamra irányult. A lövés nem dördült el. Pista elsápadt az ijedtségtől. Megúsztuk. Legfőképpen én.

Pistát később elvitte a rendőrség. Nem tudom, hogyan szereztek tudomást arról, hogy fegyvere van.Talán valaki besúgta. Megúszta a dolgot, a gimnáziumot is sikeresen elvégezte. Máig beleborzongok, ha arra gondolok, hogy mi lett volna akkor ha a fegyver elsül és a lábamat éri a golyó. Elképzelni sem merem.

Akkoriban még egy szerencsésen végződő dolog történt velem. Lehet szerencsének nevezni, de végig gondolva az életemet én az isteni gondviselésnek nevezném. Esetleg az őrangyalok védelmének tudom be, akik megóvtak. Felnőtt koromban is voltak olyan történések, ahol tragédiákat úsztam meg "isteni csoda" által. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, a kivételezett akivel történtek  csoda számba menő dolgok. Egy gyereknek minden új dolog egy csoda az ismeretei növekvő tárházában.

A forradalmat leverték a bevonuló orosz csapatok. A szomszéd faluba Aszódra a laktanyába települt valamilyen harckocsizó alakulat. Még Kartalon is megjelent néha egy - egy tank.

Mi gyerekek az útszéli árok partjáról figyeltük, ahogy végig dübörög csattogó lánctalpakkal a köves úton. Felnőttek nem merészkedtek ki, csak néhol a függönyök mögül kukucskáltak az ablakokban.

Tanítás nem volt. Mindennapos elfoglaltság volt az akadozó ellátás miatt a kenyérért való sorban állás a boltnál. Sokszor órákig tartó tülekedésben lehetett hozzájutni egy fél kiló kenyérhez. Ugyanis a kétkilós kenyeret négyfelé vágták, hogy lehetőleg mindenkinek jusson egy darab.

Egyik alkalommal boldogan ballagtam haza felé, kezemben lóbálva a hálós nylon cvekkert amiben a fél kiló kenyér lapult. A kertünk végénél jártam ahol a kisvasút melletti ösvény vezetett fel a házunkhoz,amikor az úton a tejesautó közeledett a falu felől. Platóján a rázkódástól a tejeskannák csattogva, ugrálva verődtek egymáshoz. Váratlanul, nagy meglepetésemre Angyél mama fia bukkant elő az edények között kialakított búvóhelyről, és hevesen integetve kiabálta.

- Bécsbe megyek! -

Én is integettem, míg el nem tűnt a távolodó autó. Nem kis izgalommal újságoltam el anyámnak, hogy mi történt.

Ez is egy kisebb csoda volt, hogy Angyél mama tőlünk tudta meg, a fia diszidálását. Édesanyámnak a délutáni busznál valakivel sikerült a mamának megüzenni a hírt, aki addigra már halálra izgulta magát, eltűnt fia miatt.

- 1957. tavasza volt, amikor azt lehetett mondani visszaállt az élet a rendes kerékvágásba. Persze, ki tudja, mi rendes kerékvágás. Ismét jártunk iskolába. Megjelentek az amerikai léggömbökkel terjesztett röplapok.

Egyik délután, órák után a Kis -réten ami az Emse patak melletti füves terület volt találtam egy röplapot, és egy érdekes apró tárgyat, olyan fényes bordó színűt az egyik oldalán vékony drót gyűrűvel. Máig nem tudom, volt e kapcsolat a papírlap és az ismeretlen dolog között minden esetre közel egymáshoz voltak a fűben.  Siettem, hogy megmutassam a barátaimnak.

Az úton bal kezemben tartottam, a jobbal pedig piszkálgattam a tárgyon lévő gyűrűt. Éppen odaértem a Janiék háza elé, náluk szoktunk találkozni az istállóban, amikor mintha rugó mozgatná a tenyeremben megmozdult az a valami. Eldobtam. A kapu tövébe repült. Nagy robbanás és füst. A rémülettől szívem a torkomban zakatolt, és majd kiugrott a helyéről. Az a valami mint egy rózsa úgy kinyílt. A füst még sokáig terjengett. Lassan oszlott szét, és tűnt el teljesen. Az utca kihalt volt. Szívem  kalimpálása lassan csillapodott. Mi lett volna, ha a kezemben robban? Ha a kezemben nyílik ki az a roncsoló rózsa. Csoda volt, isteni csoda ami megóvott a szerencsétlenségtől.

A faluban többen is voltak, akik valamilyen háborús eszköz robbanásában vesztették el a kezüket vagy a lábukat. A kartali határ részen ami Hatvan felé esett, az úgy nevezett nyolcszázakban rengeteg lőszer került elő szántáskor a földből, még sok évvel a háború után.

Halálos baleset is történt több mint 20 évvel a háború után.

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat